Az EB bronz története

"Az Európa-bajnokság előtt kissé magamra pakoltam a dolgokat, nagyon szerettem volna bizonyítani, edzésen is látszott, mert feszültebb voltam. Mire elértem a versenyre egy kellemesebb állapotba hoztam magamat. Azt nem tudom, hogy ez szükséges volt-e, de megfigyeltem, hogyha feszültebb állapotban vagyok egy verseny előtt, akkor mindig egészen jól alakul a vége.

A fogyasztás simán ment, két nap alatt ledobtam azt a néhány kilót, ami rajtam volt. Jó volt, hogy a közelben, Zágrábban rendezték az EB-t és nem kellett sokat utazni. Egy rövidebb buszos út kevésbé megterhelő számomra, mint a repülő.

Elkezdődött a verseny. Hát igen, az első meccs mindig macerás kicsit. Nem mindig, de az esetek kilencvenkilenc százalékában. A lényeg, hogy meg lett a győzelem és úgy voltam vele, hogy ennél már csak jobb forma jöhet. Mondhatjuk, hogy sima meccs volt, hiszen dobtam egy vazarit és utána leszorítottam szerb ellenfelemet, de eléggé görcsös voltam. Szerencsére a többi meccs egy szintlépés volt ahhoz képest.

Szerencsés helyzetből indultam, hiszen az első találkozóm megnyerése után a legjobb nyolcba kerültem és ott már mindenki felszabadultabb kicsit. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a francia judós ellen már úgy mentem fel, hogy kivégzem. Lehet, hogy nem látszott az elején, de az utolsó egy percben és az aranypontban már éreztem, hogy kezdek fölénybe kerülni. Ő eléggé elfáradt. Arra láttam a legnagyobb esélyt, hogy földharcban fog hibázni. Ez így is lett. Amikor lekerültünk földharc szituációba, próbáltam kijönni láb közül, aztán rájöttem, hogy minek erőlködjek, ha simán rárakhatok egy fojtást is. Megláttam a lehetőséget, hogy ott hagyta a nyakát és onnan már csak egy cél volt, hogy minél erősebben befogjam a fojtást és sikerült is. Nagyon jót tett a lelkemnek, hogy Tokió után most végre meg tudtam verni.

A döntőbe jutás is egy jó meccs volt. Sokkal jobban mentem az olasz ellenfelem ellen, mint a tavalyi EB-n. Habár a végén beragadtam egy hátsó gáncsra, de azt érzem, hogy nem egy lehetetlen küldetés. Eddig csak egyszer sikerült legyőzni, pont a tavalyi VB-n. Habár elég rossz a statisztikám ellene, de úgy gondolom, hogy mégsem egy olyan ellenfél, akit egyáltalán ne lehetne megverni. Tanulásnak fogom fel ezt a vereséget, és arra fókuszálok, hogy legközelebb a megfelelő pillanatban sikerüljön legyőzni.

A bronzmeccs előtt nem volt túl sok pihenőnk. Nehéz volt ráhangolódni, amikor elkezdtem melegíteni kissé nehézkesnek éreztem a testem. Magamba töltöttem egy kis izotóniás italt és sikerült nagyon jól felszívnom magam a mérkőzésre. Viszonylag gyors meccs volt, ami azért annyira nem jellemző rám főleg, ha érmes meccsről beszélünk, amit gyakran szeretek izgalmassá tenni. Úgy éreztem, hogy kissé tart tőlem fiatal azeri ellenfelem és erre rá is erősítettem egy vazarival. Utána már éreztem, hogy valószínűleg hamarosan találok még egyet, de bíztam a földharcban is. Aztán rálépett egy nagybelső horogra és így egészen sima mérkőzésre sikerült az éremcsata. Ez volt a leg „easy”-bb „fight”-om aznap.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy nagyon örülök annak, hogy sikerült ismét EB dobogóra állnom függetlenül attól, hogy van egy kis hiányérzet bennem. Reméljük, e jó kezdés után az idei két legfontosabb világverseny is jól sikerül és akkor majd ezekről is tudunk beszélgetni.”

Mi is csak ezt kívánhatjuk paksi olimpiai reménységünknek. Egy jó kezdet fél siker.

Fotók: eju.net