A sízés története és fejlődése a XIX. és XX. században

A sízés tízezer évet meghaladó fejlődéséből az utolsó közel száz év története a legizgalmasabb. 1860-ban a sífutás mellett a norvégok föltalálták a síugrást. Mindezekre a bravúrokra F. Nansen norvég sarkutazó „Sítalpakon, Grönlandon át” című könyvének 1890-91-es világsikere hívja föl elsőként a figyelmet. Nansennek köszönhetően a sízés egy évtized alatt meghódítja a világot. 1891-ben Chernel István norvégiai madárkutatásból hazatérve Kőszegen hozzálátott a sízés oktatásához. 1892-ben Bély Mihály és Demény Károly a BBTE tornászai egy norvégiából ajándékba kapott sílécet próbálgattak a Svábhegy oldalában. 1895-ben megalakult az első sí egyesület. Chernel 1896-97–ben síoktatási tapasztalatait leírta „A lábszánkázás kézikönyve” című művében. Az Alpok meredek lejtőire nem volt alkalmas az északiak hosszú léce és a technika sem. Az alpesi sízés úttörője, a lilienfeldi földbirtokos Matthias Zdarsky, kisebb léceket és a sarkat is rögzítő kötést alkalmazott. Másik újítása egy hosszú bot, melyet váltakozva hol egyik, hol másik oldalra szúrt le és körülötte ívelt. Az ő nevéhez fűződik a hóeke és a támasztott ívelés. 1901-ben sítanfolyamot szervezett. 1904-re több ezer tanítványa volt. Létre jött a lesiklás, majd a műlesiklás. Közben Georg Bilgeri tökéletesítette a kötést. Két bottal sízett, amit nem használt támaszként, viszont a lécek tudatos élre állításával és forgatásával javította az ívelés hatásfokát. 1909-ben megalakult a Magyar Sí Club és a MAFC sízői versenyt rendeztek a Gete-hegyen. 1911-ben megrendezték az első magyar sí bajnokságot. 1913-ban megalakult a Magyar Sí Szövetség. A közelgő világháború hegyi frontjaira való készülés miatt kialakul a tömeges síoktatás módszertana. A háború következtében elszegényedett alpesi országok egyetlen bevételi forrása az idegen forgalom, ezért érthető a téli üdülés és vele a havas sportok fejlesztése. 1920-ban a svájciak kifejlesztik a kapuk közötti sízést (slalom). 1924-ben megalakult a Nemzetközi Sí Szövetség, megrendezik az első téli olimpiát Chamonixben, ahol a sífutás és ugrás szerepel. 1926-ban Salzburgban szabadalmaztatják az acél élvédőt. (kantni) 1936 Garmisch Partenkirchenben szerepel a lesiklás és a műlesiklás is. Hannes Schneider arlbergi iskolájában már tanították a felfelé tehermentesítést (támasztott krisztiána). Ugyanekkor a franciák (Emil Allais) erőteljes rotációval és előreterheléssel rövidíti az íveket. A második világháború után a növekvő sebesség és a fordulékonyság igénye miatt jelentősen fejleszteni kezdik a felszerelést, megnövekszik a biztonság igénye. Megjelennek az automata kötések és a magas szárral épített sícipők. A síléceket különböző feladatra gyártják. 1951-ben kilenc nemzet megalakította a Síoktatásügy Nemzetközi Szervezetét (INTERSKI), 1952-ben Oslóban bevezették az óriásműlesiklást. Az említett technikák a gyors meredek pályákon egyre kevésbé voltak használhatók, mert túlforgatásba vihették a versenyzőt. Stein Eriksen alkalmazta először a térdekkel irányított tehermentesítést, de ismerté az új iskola elméleti megalapozója, az osztrák Stefan Kruckenhauser professzor tette azzal, hogy bemutatta 1955-ben a 3. Nemzetközi Síkongresszuson. Ezután fokozatosan alakultak ki a nemzeti síiskolák. 1960 Squaw Valleyben a biatlon olimpiai szám. A hatvanas évek elején francia sítanárok kitalálták a csípőizületből indított, mély tehermentesítéssel történő forgatást. Aztán ismét Kruckenhauser fedezi föl a továbblépés irányát a hetvenes években, kiegyenlítés, majd a lépőlendület. Később Franz Hoppichler a természetességre hívja föl a figyelmet. Eközben a 1986-ban megalakult a Magyar Sízők Egyesülete 1987-ben a Síoktatók Magyarországi Klubja, majd 1989-ben a Síoktatók Magyarországi Szövetsége, melynek célja a szakmai munka egységesítése és az oktatás színvonalának emelése. 1991-ben a szaporodó iskolai sítáborok szükségessé teszik az Iskolai Síoktatók Egyesületének létrehozását. És végül érkezett a 90-es évek forradalma a carving sízés, mellyel a sígyártók a snowboardtól kívánják visszahódítani a közönséget.

Készítette: Kovács András